Bevezető a 14. Zászlóháború krónikájához
A 3692-es év végre meghozta nekünk a sikereket és az elismerést, amelyre mindig is hivatottak voltunk. Csillagunk ezután évekig fényesen emelkedett és vele együtt hírnevünk is. Ellenségeink rettegtek seregünk nevének említésétől is. Von Roevenheim Lovag Szabad Kompániája egyre csak gyarapodott, egészen a gyászos 3696-os évig…
14. Zászlóháború krónikája
1. Fejezet [az Égi Fény 3692. esztendejének végén írom]
Az első összecsapásoknak szemtanúi lehettünk Alidarba érkezésünk idején. Akkor a szerencse a vörös haduraknak kedvezett. Az északiak sikerei nekünk is kedveztek. A Hadnagy elérkezettnek látta az időt egy újabb zsoldos sereg szervezésére. A felfuvalkodott toroniak szorongatott helyzetükben súlyos aranyakat fognak áldozni kiegészítő csapatokra. Nekünk meg soha nem számított, ha a megbízóink lenéznek minket. Nagy háborúságok idején a seregek soha nincsenek ember szűkében. Szándékosan nem katonát mondtam, hanem embereket. Embereket, akiknek már nincs sok vesztenivalójuk és úgy gondolják, hogy egy kard segítségével biztosíthatják maguknak a napi betevőt.
Ilyen embereket tucatjával találsz hasonló időkben. Persze megfelelő számú kardot már nehezebb… Nem is jut mindegyiknek. Jó része csak husángot kap, vagy kihegyezett fakarót. A kard a katonáknak jár, akik már láttak pár bevetést, túlélték és gyomruk is van hozzá.
A Hadnagy – mint a Kompániánk vezetője – egyszerű taktikát talált ki, hogy kiválogassa a legjobb embereket a sokaságból. Mindenkit felvett a seregbe, aki csak jelentkezett, Kofa óbégatott is rendesen, hogy hogyan fog ennyi embert etetni. Az újoncokat a legőrültebb vállalkozásokra indította. Hullottak rendesen, csak a legelvetemültebb gazemberek maradtak meg, azok meg élvezték is a dolgot rendesen.
Így múlt el tehát a ’92-es esztendő az új kompánia kialakításával.
6. Fejezet [az Égi Fény 3693. esztendejének nyarán írom]
Megtörtént, amire számítottunk. Szinte az első toroni úr, akinek felajánlottuk a szolgálatainkat, el is fogadta. Szentfazék vezette a tárgyalásokat, mindig is értett az ilyen fennhéjázó toroni praktikákhoz. Bár ő felhúzott orral mindig azt mondja, hogy ez neveltetés, meg etikett, de példának okáért én, akinek a leggazdagabb a fantáziája az egész rünyes seregben, nos még én sem tudom elhinni, hogy Szentfazéknak valaha is volt olyanja, hogy neveltetés.
Szóval van munkánk megint. Lord Ceiwern méltóságos úrnak szolgálunk, a szerződés alá lett írva, a megszokott feltételek szerint, új általvetőt is kaptunk, toroni címerrel. Közvetlenül őlordsága alá tartozunk, ami részben jó hír, mert így nem kell elviselnünk mindenféle kapitányocskák, meg tejfelesszájú századosok parancsolgatását.
Másrészt meg kell említeni a nagyúr szeszélyeit is. Eleinte örültünk, hogy csupán ez év tavaszán ünnepelte a tizenötödik születésnapját, Hadnagy meg is jegyezte, hogy legalább úgy ugrál majd, ahogy ő fütyül. Nos, meg kell mondanom barátom, hogy a Hadnagy is tévedhet, néha. Fiatal kora ellenére meglehetősen akaratos. És most finoman fogalmaztam. Szentfazék szerint ez neveltetés és etikett, de hát mit ért ő hozzá?
Azt beszélik viszont, hogy nagyon nagylelkű azokkal, akik hűségesen és odaadóan teljesítik parancsait. Úgy legyen.
12. Fejezet [az Égi Fény 3693. esztendejének telén írom]
A téllel együtt megjött az ínség is. Mármint nem a mi ínségünk, hiszen soha nem éltünk még ilyen bőségben. Az ifjú lordság elhalmoz minket jóakaratával. A múlt hónapban kioktatta a vezéreit, hogy nélkülünk – idegenek nélkül – már éhen halt volna az egész serege. Látnotok kellett volna a sok nemes toroni nagyúr arcát. Hát már ezért megérte ennyi évet megélni.
15. Fejezet [az Égi Fény 3694. esztendejének tavaszán írom]
A hónapban az egyik élelembeszerző körutunk határozottan jól sikerült és dicsőséges győzelemmel zárult. Megint dicséretet és nagy jutalmat kaptunk Lord Ceiwern nagyuraságtól.
A szokott taktikánkat alkalmaztuk. Hadnagy kiküldte a felderítőket a környékre. Álcázva persze, a környéken ugyanis megszaporodtak a szövetséges szabadcsapatok és a rablóbandák. Ha engem kérdezel, hát ha megnyúznak, akkor sem tudom megmondani a különbséget a kettő között, ugyanolyan szedett-vedett banda mind. Nos a felderítők feladata az volt, hogy viszályt szítsanak a környékbeli ivókban, olyan módon, hogy enyhén ittasan elkezdik felsorolni, hogy nekik milyen rossz az életük és mennyit szenvedtek a háborúban. Erre a parasztok nagy része neki áll rákontrázni, hogy neki még rosszabb, sosem volt ilyen rossz, bezzeg az Erdőszikásdiaknak, nekik milyen jó még most is. Mi csak erre voltunk kíváncsiak.
Erdőszikásd a főutaktól távol esik, ezért is kerülhették el eddig a környéken többször is portyázó csapatok. Hadnagy megjutalmazta a felderítőket, akik nagy része még most is kótyagos volt a seregnek végzett önzetlen munkától, meg persze a környékbeli híg sertől.
A Hadnagy összeállított egy kisebb, kétszáz főből álló csapatot és hét társzekérrel útra keltünk. Az utazás kellemes volt. A hó már elolvadt mindenhol megjelent már az első halvány zöld. Csodálatos volt a napsütés, a jeges kék égen egy felhőt sem láttam. A hűvös szellő ellenére meleg volt és csapat jó hangulatban vonult.
Pár óra múlva elértük a falu határát. Nem csoda hogy nem nagyon bántották eddig. Az egyik oldala egy sziklának támaszkodott, a másik oldalról félkörben cölöpökkel erősített földsánc vette körbe. Egy lovasroham, vagy falanxtámadás esélytelen lett volna, de mi nem is voltunk ilyen botorak, hogy ilyesmihez folyamodtunk volna.
Az éj leple alatt egy kisebb, jól felfegyverzett csapat átmászott a cölöpfalon és meglepte az őröket, a sereg többi része a közelben lapult. A behatoló alakulatot a legkipróbáltabb gazemberekből válogattuk. Többségüknek a csatamezőn semmi hasznát nem lehetett venni, de falakon átmászás, sötétben sunnyogás, kormozott pengékkel torkok átvágása, na ez nagyon ment nekik. Legtöbbjük az utcán nőtt fel valamely nagyvárosban, mindegy melyikben, nekem elhiheted, ezeknek az életét aztán nem bonyolítják olyan kétes érzelmek, mint a hűség a szülő hazához. A többiek, az igazi katonák, az elit talpasaink megvárták, amíg a kapuk kinyílnak és megindulhat az általános támadás.
A siker teljes volt, még embert sem vesztettünk. Míg a fiúk egy része szórakozott, a többieket elküldtem, hogy szedjenek össze mindent, amire szükségünk lehet. Hamarosan jött az első meglepetés. A meglepetéseket a mi szakmánkban kevéssé szokták értékelni. A hét társzekér majdnem kevésnek bizonyult, és a rengeteg élő állat…
Magam elé hívattam a város elöljáróját a falu középpontjában álló ivóban berendezett főhadi szállásomon. A két jól megtermett katona könnyedén hozta a rókaképű kis fickót. Csattanva ért előttem a földre. Eleinte fennhéjázó és magabiztos volt, ami ugyan engem meglepett, a helyzetét látva, de nem nagyon izgatott, de Rókafül, nos Rókafül kissé ideges lett.
Nem szeretem, ha Rókafül kissé ideges lesz, mert olyankor mindig összepiszkolódik a ruhám. Többnyire vérrel. Most lehet, hogy azt gondolod, hogy nézd ez a Patikárius micsoda finnyás katona, de éppen a vacsorámat fogyasztottam és különben is egy neves zsoldos sereg egyik legmagasabb szintű vezére adjon annyit a méltóságra, hogy evés közben tiszta a keze. Miután befejeztem a vacsorámat, megkértem Rókafület, hogy kérdezze meg az elöljárót, hogy miért is ilyen biztos a dolgában, én addig körbejárom a falut.
A faluban minden a legnagyobb rendben volt, a szolgálatban lévő őrök a helyükön, a szekerek megpakolva, állatok összeterelve. A tombolás is alább hagyott, a katonák nagy része már kiélte szükségleteit, és az ivó pincéjében talált savanyú bort iszogatta. Mikor visszamentem a főhadiszállásra, Rókafül már kihúzta az elöljáróból a titkait, szó szerint, a fogók még elöl voltak.
Nos, nagy szarban voltunk. A faluban nem véletlenül volt ennyi gazdagság. Központi hadtáptámaszpontnak használták a szövetséges csapatok. Az egyik ilyen koszlott csapatot holnap reggelre várták. Holnap reggelre, ez azt jelent, hogy ha most nekiindulunk, akkor is biztos összefutunk az előőrsökkel és hét társzekérrel, meg egy csordával nem lehet a leggyorsabban haladni.
Rókafül riadóztatott, és azonnali kivégzés terhe mellett megtiltotta a további borfogyasztást. Szerencsére a démonfűről nem mondott semmit. Megtömtem a pipámat és elszívtam egy nagyobb adagot, csak azért, hogy az idegeim megnyugodjanak és tisztábban lássam a helyzetünket.
Azonnal elindult öt hírvivő a leggyorsabb lovakon, mind különböző utakon. Reméltük, hogy a Hadnagy időben küldi a felmentő sereget.
Az éjszaka – sajnálatosan rövid – további része a falu megerősítésével telt. Egy osztag összegyűjtötte a hadra fogható férfiakat a faluból és bezárták őket az ivó pincéjébe. Elég nekünk, ha az ellenség előttünk van, nem kell a hátunkba is.
Az ellenséges sereg pontosan érkezett, körülbelül hatszázan lehettek. Háromszoros túlerő, erre még én sem számítottam, pedig a többiek gyakran hívnak vészmadárnak a pesszimizmusom miatt. A falu kapuját nyitva hagytuk és megpróbáltuk úgy rendezni a dolgokat, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A szabadcsapat vezetője, valami erigowi fickó, Delwan vagy Delmar? Mindegy, ostoba volt. Nem küldött előre felderítőket, úgy akart bevonulni a faluba, mintha haza érkezne. Nagyon meglepődött, amikor a kapu az orra előtt csapódott be és felharsantak Rókafül vezényszavai: KÉSZÍTSD, FESZÍTSD, ERESZD. Kétszáz nyílvessző csapódott a rendezett sorokban közeledő ellenség közé. Barátom, láttad volna azt a fejetlenséget és rohangálást! A vezetőjüknek lehetett valami katonai gyakorlata, mert azonnal ráparancsolt az embereire, hogy szóródjanak szét és vonuljanak lőtávolon kívülre. Minden esetre szép csel volt huszonöt-harminc ember maradt fekve a falu előtt és jóval többen kaptak valamilyen sebet, mire kívül kerültek a nyilaink hatósugarából. Ez jó volt, hiszen a sebesültek további embereket kötnek le az ellenséges seregben és táplálni is kell őket. Bár én tudtam, hogy azokat már hiába, az egységünk minden nyilát megmártottuk a főzetben, amit az este készítettem. Lassú, de biztos halál, így kell ezt ostromnál.Innentől kezdve türelemjáték volt. Delgard nem mert megkockáztatni egy frontális támadást, mert nem tudta mennyien vagyunk, de sejthette, hogy kevesebben mint ők, mivel, hogy mi sem próbálkoztunk semmivel. Csak annyit csináltunk, hogy felkészülten vártuk a Hadnagy csapatait és szorgosan akasztgattuk a cölöpfalra az éjszakánként elfogott kémeket.
Ahogy számítottunk rá, a Hadnagy nem hagyott minket cserben. Fényes győzelem volt, többszörös győzelem. Megszereztük az élelmiszert, ami kellet, a mi nagy urunknak Lord Ceiwern méltóságos úrnak, felszámoltuk a szövetséges ellenállás egy gócpontját és főhadtáp raktárát, megsemmisítettük a környékbeli legnagyobb szövetséges szabadcsapatot és elfogtuk annak vezérét, Delbradot, vagy valami hasonlót, és szereztünk vagy ötven-hatvan jó kondícióban lévő, értékes rabszolgát, férfiakat, nőket, gyerekeket.
Dicsőséges napok voltak azok.
47. Fejezet [az Égi Fény 3695 esztendejének összefoglalása]
Úgy indult, mint a többi nagyszerű háborús év. Sikerekkel és sikerekkel. Lord Ceiwern csapatai, köztük mi is, a toroni főseregek hátát támogatták. Mélyen behatoltunk dwoon és tiadlani területekre és mindenhol gazdagság várt ránk és dicsőség.
Egészen addig a szomorú napig. Emlékszem, a Lord a főhadiszállására hivatott minket, a Kompánia vezetőit. A főhadiszállás egy kellemes tiadlani városkában volt berendezve, a városháza épületében. A Kompánia biztosította a renden a városkában, míg a Lord többi serege a környéken táborozott, a felázott földeken, addig mi a város legjobb ágyaiban aludtunk. Képzelheted mennyire szerettek minket a toroni csapatok! Mostanában egyre több nézeteltérés robbant ki a kocsmákban e miatt. Gondoltam, hogy biztos ezért keres minket a Lord, már kész voltunk a válaszokkal. De nem, sajnos nem.
Lord Ceiwern az íróasztala mögött ült és olvasott. Nagyon komoly lett ez a fiú, az elmúlt években. Háborúban nőtt fel és ez meglátszott rajta. Koravén volt, a tizenhét évével és a fehér hajával, kinézett vagy negyvennek, úgy hidd el, ahogy mondom.
Vinaliról beszélt. Ismerős ez a sötét név, ugye? Az átkozott szövetséges fősereg itt verte meg az átkozott toroni fősereget. Basszák meg, megint elrontották az üzletünket!
52. Fejezet [az Égi Fény 3696. esztendejében, Vinali után]
Vinali után, az év elején még értünk el kisebb sikereket. Különösen akkor kezdtünk örülni, amikor megtudtuk, hogy valami fehérnép vezeti ellenünk a seregét, mit értenek azok a háborúskodáshoz? A konyhában a helyük és kész, fakanál a kézbe és nem kard. Nagyot tévedtünk már megint. Rozina, vagy valami hasonló, elpáholt minket, de alaposan. Persze mindez Lord Ceiwern hibája volt, aki nem fogadta meg a taktikai visszavonulásra tett javaslatainkat. De több rosszat nem is mondok a Lordról, halottról jót, vagy semmit, tartja az aszisz mondás és én is tartom magam hozzá. A vereség után az ifjú Lord rituálisan elvágta a torkát, nem is gondolva arra, hogy ezzel micsoda csapást szabadít a nyakunkba.
Először is a taktikai visszavonulásból fejvesztett menekülés lett. Másodszor a menekülő toroni nagyurak, akik eléggé gerinctelenek voltak ahhoz, hogy ne metéljék el a torkukat…gondolom kitalálod barátom, hogy kiket tettek meg bűnbaknak. Minket, Lord Ceiwern kedvenceit és bizalmasait. Minket, akik mindig teljes tudásunkkal, önzetlenségünkkel és hűségünkkel szolgáltuk a nagyurat. Nehéz menekülés volt azt megmondhatom, a seregünk leolvadt közben. Megint magunk maradtunk.
63. Fejezet [az Égi Fény 3697. esztendejének nyarán írom]
A toroniak teljes veresége után, mint már korábban is írtam, bujkálnunk kellett. A hajdani Lord Arios kompániájának városában Hesterdanban húztuk meg magunkat. A rejtőzködés csak most lett igazán nehéz, amikor egész északon vérdíjat tűztek ki a fejünkre. Nem is keveset. Olyanokkal vádolnak minket, amit vissza kell utasítanom, mert hazugság mind. Fosztogatás, kegyetlenkedés, kínzás, értelmetlen pusztítás és rombolás. A leírásuk alapján mi mind vérengző vadállatok vagyunk, akik csecsemőket reggeliznek. Ne higgy nekik, a Krónikáimban olvashatod az igazat, mert mi ott voltunk, ahol a történelem keletkezik és az eseményeket nem a szomszéd szájából hallottuk, akinek az unokaöccse mesélte, aki kereskedett egyszer egy dwoonnal…
Igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy a történelmet a győztesek írják. És mi veszítettünk. Mindent. Északon nincs helyünk többé. Toronban is sokan szeretnék átvágni a torkunk, különösen hajdani harcostársaink. Abasziszban még mindig köröznek annak ellenére, hogy egyszer már kivégezték mindünket. Valamelyik jóakarónk megemlítette nekik, hogy valahogy feltámadtunk. A városállamok sem túl biztonságosak. Narvanban a nemesség még emlékszik ránk, mint ahogy Livinában a Nagyasszony is, akinek Alidarban beleköptünk a levesébe. Nervezim, Hofla és Der’Almas? Mindegyik helyen szívesen felkötnének minket.
Elhatároztuk, hogy délre megyünk. Még nem tudjuk hová, de menni kell, ilyen az életösztön, még jóval az ötvenedik esztendő után is. Gorvik, Shadon, Taba el-Ibara, Pyarron, Predoc, mágikus nevek mind. Itt északon csak legendák, akármit is meséljenek róla az itt élő sötét bőrű, olajos hajú déliek. Távolról jött ember, azt mond, amit akar.
Mindenesetre egyre több menekült érkezik délről. Hatalmas háborúról beszélnek, démonokról, országok pusztulásáról. Persze hazudnak mind. Arról van szó mindössze, hogy gyávák és ezért menekülnek, a többieket meg akarják győzni, hogy mégsem olyan gyáva férgek, mint amilyenek. Viszont annyi biztos igaz a mesékből, hogy háború van, és ha háború van valahol, akkor mindig szükség van olyan jól képzett katonákra, mint amilyenek mi vagyunk. Benne vagyunk a korban ezt el kell ismernem – én például már az ötvenet is betöltöttem -, de ennek ellenére érzem magamban az erőt még egy hadjárathoz. Lehet, az utolsóhoz. Pénzünk mindenesetre van még, több mint elég egy új sereg szervezéséhez. Mindannyian le vagyunk törve, ha a délre menekülésre gondolunk, kivéve Szentfazékot. Ő nem menekül. Ő téríteni megy. Ezzel áltatja magát.
89. Fejezet [az Égi Fény 3698. esztendejének nyarán írom]
Az északon hallott pletykák igaznak bizonyultak. Minden idők legnagyobb háborúját találtuk itt délen. Gorvik nehéz helyzetben van, ősi ellenségét Abadanát már ’92-ben kivégezték az amund csapatok, akiket az istenük vezet. Gorvik került sorra, hamarosan el is vérzett volna, ha nem kap erősítést Pyarrontól és Krántól, de így sem rózsás a helyzete.
A warviki érsek meglátta bennünk a lehetőséget, hogy ütőképesebb sereget hozzon létre, úgy döntött, hogy hitetlen létünkre is képezhetjük az érseki talpasok egy elit osztagát. Persze kaptunk a lehetőségen, hiszen ez jó lehetőség, hogy elfogadtassuk magunkat ebben az idegengyűlölő országban és jó kiindulás ahhoz, hogy szervezni kezdjük a saját zsoldos seregünket.
89. Fejezet [az Égi Fény 3699. esztendejének tavaszán írom]
Lassan egy éve vagyunk az érsek szolgálatában és munkánk meglátszik a csapatain. A Hadnagy úgy döntött, hogy engedélyt kér egy zsoldos Kompánia, egy önkéntes szabadcsapat kialakítására, a Warvikba érkező menekültekből és köztörvényes bűnözőkből, akiket a Gátra küldenének. A bűnözők közül nagy a túljelentkezés, törik magukat, hogy ne kerüljenek arra a rettegett helyre, sokuk megmentőjeként tekint a Hadnagyra. Ha ebben a háborúban sikerült a nyertes oldalra állni, akkor a Kompánia és vele együtt
mi, a vezetői, végre eléri azt a megbecsülést, amelyre mindig is érdemes volt.
Nagyon jó kis írás grat.
VálaszTörlésGondolom ez több játékülés összefoglalója.
A csatmodellezést hogy oldjátok meg? nekünk sosem sikerült jól használható megoldást találni rá. Esetleg megérne egy külön bejegyzést is.