Hadnagy története

"...erőszakot csak még nagyobb erőszak gyűrhet le..."

Hesterdani Lord Arios Szabad Kompániája Ynev északi részének egyik híres zsoldoscsapata - volt. A Kompánia Alapszabálya - melyhez minden körülmények között ragaszkodtak a sereg tagjai - előírja a feltétlen engedelmességet Lord Arios felé. Egyes tagok szerint viszont a Szabályzat inkább csak iránymutató, mintsem törvény. A sereg egyik tisztje

Hadnagy (von Rupert, Roevenheim őrgrófja)
Faj: Ember
Kaszt: Lovag
Szülőföld: Városállamok


Karakter leírás

Közel 2 méter magas, rendkívül erőteljes felépítésű, erélyes férfiú. Rendkívüli fizikai adottságai ellenére arányos testfelépítésű, s ifjabb korában igencsak megdobogtatta megjelenésével az asszonynépek szívek. Szeme fekete, sötét haja a válláig ér. Mindig is hirtelen haragú ember volt, s az utóbbi évek sorscsapásai kifejezetten ingerlékennyé tették. Alapjában véve világos gondolkodású, de ha elveszti a fejét, hajlamos vak őrjöngésbe kezdeni. Azt mondják, hogy ez Roevenheim grófjainál csalási vonás.

Út a seregig 

41 évvel ezelőtt születettem Roevenheimben, Karl von Roevenheim gróf elsőszülött fiaként. A család birtokai a korg barbárok határmezsgyéi mellett terültek el, ezért már egészen fiatalon belekóstoltam a harcosok életébe. Családunk már évszázadok óta bírta Roevenheim várát, s a körülötte elterülő mintegy 20 falut, dacolva a barbárok ismétlődő támadásaival. A hosszú, kíméletlen harccal telt esztendők folyamán a határvidék lakói is kissé hasonulni kezdtek támadóikhoz, s ez még a Roevenheim családban is éreztette hatását: a család férfitagjai egytől egyig kegyetlen katonák voltak, akik megvetették a szellem tudományait és csakis a harcnak éltek. Jól jellemezte ezt apám jelmondata is, miszerint erőszakot csak még nagyobb erőszakkal lehet lebírni.
Mint egy 13 és fél évvel ezelőtt azonban leáldozott a család szerencsecsillaga. A szomszéd uradalom grófja, Benedict von Melkhienthal ugyanis egy portya során életét vesztette, s miután nem volt örököse, Karl gróf úgy döntött, hogy oltalma alá helyezi a Melkhienthal család földjeit. Ez rendkívül nemes gesztus volt, ha figyelembe vesszük, hogy a bugris parasztok mily kevéssé képesek ellenállni a vadak támadásainak. Azzal azonban nem számolt apám, hogy Benedict gróf lánya, aki a herceg pohárnokához ment nőül, gonosz rágalmakkal illeti majd az udvarban, s Gemiellan, a Dél-Keleti Tartományok hercege 1000 lándzsást küld Roevenheim ellen. Karl gróf összeszedte hát minden emberét, de csak 400 portyázót tudott kiállítani, így bár szívósan küzdött, de nem sikerült győzedelmeskednie. Karl a csatában esett el, de elveszett maga Roevenheim is, s vele a 20 falu.

Akkoriban még nehezen ismertem be, de földönfutóvá váltam, egyedül a bosszú tartotta bennem a lelket, ezért úgy döntöttem, a család maradék javait pénzzé teszem, és zsoldosokat fogadok ősi birtokaink visszaszerzésére. 

A vállalkozás azonban kudarcba fúlt, miután a barbárok újra támadásba lendültek, és elözönlötték a keleti határvidéket. Az ősi birtokon korg latrok telepedtek meg, így elég távol kerültem Roevenheim visszavételétől. Azonban nem adtam fel céljaimat, s lassan kibontakozott bennem egy terv, miszerint zsoldosnak állok, majd idővel önálló zsoldosvezérként saját seregem élén térek vissza szülőföldemre. Ezért álltam be hát Lord Arios Szabad Kompániájába, s töltöttem el több mint tíz évet életemből. Már egész közel álltam ahhoz, hogy Arios helyettesévé nevezzen ki, azonban egy rosszul sikerült hadjárat a barbárok ellen romba döntötte terveimet. Lord Arios elesett, a Kompánia megszűnt létezni...úgy tűnik elhagytak az istenek.

Fejezet a sereg történetéből 

A parancs szerint felcaplattunk a dombra, elfoglaltuk állásainkat a szekérvár gyűrűjében, de nem sok örömünk származott belőle. Előttünk az egész mezőt félmeztelen vademberek lepték el, és csúnyán szorongatták a 2. Brigád vérteseit. Az egész persze soha nem fajult volna idáig, ha az 1. Brigád nem áll meg fosztogatni abban a leprafészekben, de most már késő bánat. A vadak megmérgezték a kúria boroshordóit (ebből is látszik, milyen megveszekedett, civilizálatlan állatok ezek), így az egyesek java része már a csata előtt elhullott, vagy magatehetetlenül a szekerekre került. Szerintem jobb lett volna otthagyni ezeket is a faluban, de a Legfőbb Hadúr azt mondta, hogy a nagy részük pár nap alatt járóképes lehet, így hát ott heverésztek mind a társzekereken. A csatában persze semmi hasznukat nem vettük. A kibontakozó ütközetben így az ellenség kétszeres túlerőbe került. A harc két órája dúlt már, egyre inkább közelített a végkifejlethez, s én egyre nehezebben tűrtem a tétlenséget. A hadrend fellazulásával a vadak számbeli fölénye egyre inkább érvényesült, és fokozatosan szorították talpasainkat vissza a domb irányába. A csata kritikus szakaszába érkezett. Láttam, hogy a Kompánia zászlaja egy vörös-kékre mázolt barbár, valami törzsfőnök-féle, baltája nyomán a földre hull, és erre azonmód rohamra vezényeltem a tartalékot. Embereim ismertek már annyira, hogy ne nagyon kételkedjenek utasításaimban. Egyedül a Kofa kezdett nyöszörögni valamit a kapott parancsról, de engem nem hatott meg. Tudtam, hogy csak a gyávaság beszél belőle: szeretett volna a szekerekkel maradni. Holmi paraszt-szekerek fontossága azonban össze sem mérhető a lobogóéval, így hát lezúdultunk a domboldalon. Bizony kegyetlen roham volt ez. Az első akadályt nem is a vadak, hanem menekülő bajtársaink jelentették. A zászló elvesztésének hatására ugyanis néhányan rögvest szaladni kezdtek. Tudtam, hogy meg kell állítani őket, mert ezek a patkányok még a legmegátalkodottabb harcosokat is magukkal ránthatták volna. Az elsőt tehát pajzzsal felökleltem, a másodikat kardlappal terítettem le. A harmadiknak estem volna épp neki, de ez fürgébb volt, kitért és gáncsot vetett. Az átkozott vörös képű toroni volt az, úgy látszik megelőzött, midőn lerohantunk a dombról. Így hát csak ráüvöltöttem, feltápászkodtam és hagytam annyiban a dolgot. Legényeim ekkor már mind itt voltak, áttörtünk a Zászlós gárdájának maradékán és elértük végre a barbárokat. Itt volt mindenki, még Patikárius, ez a setét képű méregkeverő is. Épp valami istentelenségre készült, mikor megláttam a kék-vörös képű fattyút, aki elragadta Arios zászlaját. Alakzatba rugdostam hát egy tucat pikást és megindítottam a szakaszt a barbár törzsfő felé.

Igazán pompás roham volt ez, történelemkönyvek lapjára illő. Úgy tűnt, hogy még az istenek is felfigyeltek vad őrjöngésünkre, mert egy hirtelen jött sötét felhőből villámok csaptak a barbárok közé. Ettől persze a korgok teljesen elvesztették az eszüket, habzó szájjal vetették magukat a pikák elé, ahol azonmód el is érte őket a végzet. Nem kerülte el sorsát a festett pofájú sem, s végre kézbe vehettem Arios zászlaját. Azonban a fattyú istenek ennél több dicsőséget már nem tartogattak számunkra ezen a napon. Hiába küzdöttünk sarokba szorított vadkanként, lassan fölénk kerekedtek a vademberek. Még két órán át tartottuk magunkat, aztán kiadtam a parancsot a taktikai visszavonulásra. Egyesek a szekértábor felé igyekeztek, de én tudtam, hogy oda már kár elindulni is. Inkább a szemközti domb bozótosa felé kezdtünk el rohanni, és páran  el is értük azt. A szemem sarkából még láttam a szekerek felől felszálló füstöt, de aztán már csak előre tekintettem. Világosan láttam, hogy Lord Arios súlyos hibák sorozatát követte el a hadjárat alatt, és ezzel a vesztébe rohant. Mind közül az volt a legsúlyosabb, hogy nem engem nevezett ki az egyesek élére, sőt még a lobogóját sem bízta rám. Bizony, hiába volt egyike a legnagyobbaknak, vénségére elvesztette az eszét. Mert bizony erőszakot csak még nagyobb erőszak gyűrhet le. Vagy a mérgezett bor.